1.

Baljós kezdet

 Los Angeles. A hely, ahol minden álmom valóra válhat. A hely, ahol végre önmagam lehetek, zenélhetek, és új barátokat szerezhetek. A hely, ami rockhercegnőt faraghat belőlem. A hely, ahol már nyolcéves korom óta szeretnék élni. És most végre itt vagyok! 

 Egy napos autókázás után végre-valahára megérkeztünk. 

 Ahogy lehetőségem nyílt kiszállni az autóból, és mélyen beszippantani a kaliforniai levegőt, tudtam, hogy idetartozom. A meleg csiklandozta a bőrömet, és a lenge nyári szellő játszadozott hajtincseimmel. Ennél csodálatosabb érzést el sem tudtam képzelni. 

 Itt vagyok Los Angelesben, felvételizek az Art University of L.A-be, ahová nagy valószínűséggel fel is vesznek, és egy hónap múlva már be is költözhetek a kampuszra, és ha szerencsém van, az egyik Los Angeles-i producer felfedez, és híressé tesz engem, meg a bandát is. Lehet ennél jobb? 

-Linette, mikrofonhoz!- törte meg az idillemet Oliver férfias hangja. -Rögtönzött koncertet adunk, L.A-nek, kislány! - monda, majd összecsapta két dobverőjét. 

 Oliver volt a társaság szépfiúja. Bár fellépésekkor ő mindig a háttérbe szorult hatalmas hangszere miatt, a lányok figyelme úgyis mindig rátapadt. 

 A fiú a furgonunk oldalához rögzített létraszerűségen mászott a jármű tetejére. Először a dobverőket rakta fel, majd karizmait megfeszítve magát is felhúzta. Egy darabig fentről kémlelte a tengerpartot, és a csillogó vizet, majd hirtelen előtört belőle udvarias énje, leguggolt, és jobbkezét felém nyújtotta. Ahogy kezemet kezébe adtam, és lábamat a létra alsó fokára tettem, ő egy erőteljeset húzott rajtam, és már fent is voltam. A húzáskor izmai újra megfeszültek, én pedig le sem vettem tekintetem izmos karjáról. Teljesen meg tudom érteni azokat a lányokat, akik őt bámulják, főleg ha ujjatlanban van.

-Oli, hová pakoltad a cintányérokat? -kiáltott az autó belsejéből Adam, a ritmusgitárosunk.

 Adam volt a csapat lelke, mindig biztatott mindannyiunkat mindenben. Magas, izmos alkata határozottságot szabott neki, ám félhosszú haja mégis kissé kisfiússá tette. Be kell vallanom, már régóta odáig és vissza voltam érte. De sajnos ősztől elválnak útjaink.

-Ott kell legyen valahol! Nézz körül jobban!- utasította Oliver, miközben a bátyám segítségével pakolták fel a lábdobot, és tamokat* az autó tetejére.

 Ahogy sejtettem, egy újabb rögtönzött koncert a tragacs tetején. Remélem a Los angelesiek szeretik az élő zenét.

-Mit játszunk, Eric? -kérdeztem.

- Paint it black-el kezdünk, aztán jöhet a Don't wanna miss a think, majd végül nyomjunk nekik egy kis Bon Jovi-t is.- válaszolt, miközben feladogatta Oliver hangszerének többi részét is.

 Eric volt számomra mindig is a példakép. Remekül gitározott, nagyon eslszánt volt, és mindig megkapta, amit akart. És ezen kívül egy csodálatos testvér is. Kiskorunkban rengetegszer keveredtem balhéba, és mindig kiszedett a lecsóból. Legtöbbször az lett a dolog vége, hogy mindkettőnket jól elagyabugyáltak a nagyobbak. De a lényeg, hogy ő mindig mellettem állt.

-It's my life jöhet? -kérdeztem izgatottan.

-Ahogy akarod, te vagy  az énekes.

-Valami sajátot nem nyomunk? -kérdezte kíváncsian Oliver.

-Azt csak ha már híresek vagyunk!-  válaszolt Adam, becsapva a furgon hátsó ajtaját.

 Már minden készen állt, egy rögtönzött tízperces koncertre. Minden hangosító, mikrofon és hangszer a helyére került. Lassacskán kezdhettük is.

 Gondolom mindannyian elgondolkodtatok azon, hogy hogy is férünk el egy autón hangszerestől, mindenestől? A furgonunk először bútorszállító autóként kezdte Adam testvérének férjének költöztetőcégénél. De miután Zack -így hívják Adam sógorát- új autókat vásárolt, a régieket mind kidobta volna. Adamnek viszont eszébe jutott, mi lenne ha egy régi autót kikunyerálnánk Zacktől. Szerencsére Zack nagyon rendes, így egyet nekünk is adott. Ezután sok dolgunk nem volt. Kicsit otthonosítottunk, és átfestettük a saját ízlésünk szerint. Mivel az autónak jó nagy kellett legyen a raktere, a sok holmi elférése miatt, ebből adódóan a teteje is hatalmas volt. (Komolyan, olyan jó vagyok mértanból, miért is nem mérnöki egyetemre jelentkezem?) Így gond nélkül elfértünk a tetején.

-Egy-két,egy-két-há és...!- csapott Oliver a dobokra.

 A "jelszó után'" a fiúk is nekiestek a húroknak, én pedig a mikrofonnak. Nem tellett sok időbe, egy kisebb tömeget vonzottunk magunk köré. Úgy tűnik tényleg szeretik az élő rockot.

 Imádtam énekelni. Egészen biztos voltam benne, hogy az egész életemet az énekélésnek akarom szentelni. És nem csak a hírnév miatt... de mondjuk részben amiatt is.

 Miközben önfeledten buliztunk és zenéltünk a furgon tetején, egy nem odaillő hang is betársult a gitárok és a dob hangja mellé. Mégpedig egy rendőrkocsi szirénája. Ebben a percben azonnal abbahagytuk a minikoncertet, a közönségünk bánatára, akik hurrogással fejezték ki elégedetlenségüket.

-Azonnal szálljanak le az autó tetejéről!- utasította egy tölcsér hangszóróból kiszűrődő hang.

 Persze azonnal engedelmeskedtünk, és lemásztunk az autó tetejéről. Volt már gondunk a coloradoi rendőrséggel is, nem hiányzik a kaliforniaival is.

-Személyigazolványokat kérek!-lépett oda mellénk a rendőr.

 Mind szó nélkül kotortuk ki a személyinket a zsebünkből, pénztárcánkból, vagy az én esetemben, táskánkból, majd nyomtuk a rendőr kezébe.

-Remek, már mind nagykorúak, tehát büntethetők. Ez esetben, fáradjanak be a kapitányságra.

 Köpni- nyelni nem tudtam. Ekkora idiótát? Egy óra múlva kezdődik a felvételi, és képes bevinni a rendőrségre? Hát a kaliforniai rendőrök sem a jó lelkükről híresek.

 Egyikünk sem mert szólni semmit, látván jó fej rendőrbarátunk előbbi viselkedését, szó nélkül pakoltuk össze a felszerelést, majd követtük a rendőrautót.

-Csendháborítás és a közlekedés gátolása. -hangzott ellenünk a vád a rendőrségen. A rendőr minden egyes szavának végighallgatása egy örökkévalóságnak tűnt.

 Meredten bámultam a rendőrségi órára. Már tíz perce megkezdődött a válogatás, talán ha sietnék, és hamar odaérnék még beengednének.

-Kérem, erre nincs időnk.-szólalt fel a bátyám.

-Hogy mi?-kérdezett rá csodálkozva a rendőrfőkapitány.

 Ez az alak valamivel kedvesebbnek tűnt, mint az aki behozott, és most itt mocskolja a nevünket, na meg persze húzza az időt, hogy még véletlenül se juthassak el a meghallgatásra.

-A húgomnak meghallgatása van a művészeti egyetemre, kérem, legalább ő hadd menjen.- kérlelte.

 A rendőr a fejét csóválta, majd egy hatalmasat kiáltott:

-Knightley! Azonnal jöjjön az irodámba!

 Abban a percben egy hatalmas, izmos, fekete bőrű rendőr lépett be az ajtón, kezében egy rózsaszín mázas fánkkal és kávéval.

-Miért hívatott uram? -kérdezte.

-Kérem azonnal vigye ezt a kislányt -célzott rám- a művészeti egyetemhez az egyik szolgálai autóval.

 Hatalmas kő esett le a szívemről. Talán van még remény.

-Jöjjön, kisasszony. -intett felém, majd gyors léptekkel hagytuk el az irodát.

-Sok sikert, Linette!- halottam Adam hangját, amint utánam kiabált.

-Légy ügyes!-követte Eric is.

-Drukkolunk neked!-természetesen Oliver sem maradhatott ki.

-Köszi!-kiáltottam vissza, ezzel kissé megrémítve az egyik titkárnőt, aki előtt épp elhaladtunk.

 Mikor kiértünk a kapitányságról, bepattantunk ez egyik közeli járőr autóba, és a rendőr rátaposott a gázra. Szélvészként hajtottunk végig Los Angeles utcáin, és a legjobb az volt az egészben, hogy senki sem büntethetett meg.

-A francba!- csapott idegesen a kormányra Knightley.

-Mi történt? -kérdeztem, miközben, a telefonom óráját bámultam.

-Dugó van!

-És nem tudunk valahogy kikerülni belőle?

 Knightley idegesen fordult meg, és nézett ki a hátsó ablakon. De páran már voltak mögöttünk. Nézett jobbra is, balra is, de akárhogy vizsgálgatta, sehogy sem tudtunk kikerülni a dugóból.

-Melyik a legrövidebb út innen a fősuliig? -kérdeztem kétségbeesett lépésre elszánva magam.

-Menj egyenesen előre, majd a második letérőnél térj le, ott is egyenesen haladj előre, majd egy kereszteződéshez jutsz, ott fordulj jobbra, és menj egyenesen míg egy hatalmas füves területig érsz, ott lesz az egyetem, mögötte pedig a kampusz.

-Rendben, köszönöm.- mondtam.

 Pattant a zár, és máris kint voltam.

-Köszönök mindent! -kiáltottam vissza.

-Légy ügyes! -kiáltott utánam az ablakon kihajolva.

 Felvettem a nyúlcipőt. Olyan gyorsan kezdtem el futni, ahogy csak a lábam engedte. Tíz perc sprint után elértem a letérőig, majd ott folytattam a futást. Sohasem gondoltam, hogy ilyen nagy ez a város. Az energiám már lankadt. Lassú és kimerült léptekben, de valahogy elértem a kereszteződésig, ahol jobbra fordultam, és csigaléptekben próbáltam megközelíteni az egyetemet, amit egyelőre még sehol sem láttam.

-Tessék. -nyújtott valaki az orrom elé egy gördeszkát. A hang irányába néztem, és két kis kezet láttam, ami szorította a deszkát. A két kezecske egy kisfiúhoz tartozott.

-Kö-kölcsön adod? -kérdeztem kimerülve.

-Persze, de majd hozd vissza!

-Megígérem. -mondtam, elvettem tőle a deszkát, és egyik lábam ráraktam.

 Még soha nem deszkáztam, de egyszer mindennek eljön az ideje. Erőt vettem magamon, jobb lábammal megtoltam magam, és elindultam. Szerencse lejtős volt az út,így nem kellett a sebesség miatt aggódnom. Annál inkább a fékezés miatt kellett volna.

 Mikor megpillantottam az épületet, ahol a jövőmet képzeltem el, leraktam az egyik lábamat, és fékezni próbáltam. Ez nem volt egy sikeres kísérlet, ám szerencsére két hatalmas szelektív kuka megállított.

 Hatalmasat huppantam, de nem volt időm az önsajnálatra. Felkaptam a deszkát, és futottam amennyire csak bírtam az épület fele. A válogatásnak mindjárt vége. Jaj, remélem kegyesek lesznek, és mégis meghallgatnak.

 Az útmutatót kotorásztam a táskámban. Amint megtaláltam futás közben lapozgattam bele, hogy megtudjam melyik teremben lesz a meghallgatás.

 Heuréka! Negyvenkettes!

 Gyorsítottam kicsit a lépteimen, és felbaktattam a második emeletre. Ahogy megérkeztem, nem érdekelt hogy néztem ki, becsörömpöltem a terembe.

 Mikor benyitottam, hat ideges, és egy meglepett szempár szegeződött rám. A hat ideges személy a  vizsgáztató tanárok voltak, a meglepett fél pedig, egy lány volt, aki épp a belépőm előtt énekelt nekik.

-Elnézést a késésért!- mondtam levegő után kapkodva.- Linette Henderson vagyok, és a meghallgatásra jöttem.

 A legarrogánsabb tanár az órájára nézett, majd így szólt:

-Ön elkésett.

-Tudom, de... -próbáltam menteni magam.

-Á-á-á! Semmi de. Ön késett, így kizárjuk a meghallgatásról.

-De kérem!

-Semmi de, kisasszony.  Kérem, távozzon!

-Kérem hallgassanak meg! Nem fogják megbánni! -könyörögtem.

 Nem létezik, hogy egy idiótaság miatt szúrom el életem nagy lehetőségét! Otthon azt ígértem, hogy ha nem vesznek fel, akkor jelentkezem a minnesotai egyetem nyelvész karára. Nem akarok hülye nyelveket tanulni, amiknek soha az életben nem veszem hasznukat az államokban, és pláne nem akarok nyáron is havat lapátolni Minnesotában!

-A válaszom nem! Mint már eddig is kértem, távozzon!

 Elfintorodtam, majd idegesen csaptam be magam után az ajtót. Az egész karrieremet rontottam el ezzel  a malőrrel, most pedig szégyenszemre mehetek haza, hogy a szüleim az orrom alá dörgölhessék, hogy ők megmondták!

 Verítékkel kevert könnyek futottak végig az arcomon, úgy ültem le az egyetem előtti járdabordúrára. Szánalmasnak éreztem magam. Egy szánalmas embernek, akinek most tört össze minden vágya.

 -Hát te miért pityeregsz itt?- hallottam egy hangot.

 Felnéztem. Egy nálam kicsivel idősebbnek tűnő lány nézett le rám, kezében néhány dobozzal. Kicsit alacsonyabb lehetett, mint én, haja világosbarna  volt, és copfba volt kötve. Rózsaszín szoknyát viselt, fehér-fekete pöttyös pólóval. Szinte biztos voltam benne, hogy divattervező szakon tanul.

-A felvételire jöttél?-kérdezte.

-Igen.- csúsztattam ki fogaim közt e szócskát.

-És?

-Lekéstem.

-De az csak most kezdődik.

 Felkaptam a fejem. Talán elnéztem az időpontot? Talán nem is a jó válogatásra toppantam be?

-Igen?

-Igen! A kreatív írói felvételi csak húsz perc múlva kezdődik.

 Újra elcsüggedtem. Mégis lekéstem. Most meg mi a bánatot csináljak?

 Várjunk csak. Elvégre, ez is ezen az egyetemen van. Na jó, lehet, hogy nem az a szak, amire szeretnék menni, de akkor sem egy minnesotai intézmény! Majd járok ide egy évet, és jövőbe újra vizsgázom énekből, és bejutok arra a szakra. Lehet, hogy így egy évet elvesztegetek, de nincs más lehetőség. Vagy egy kárba ment év, vagy Minnesota.

 Összeszedtem hát magam, kezeimmel megtöröltem a szemeimet, és felálltam.

-Nos, merre is van ez a kreatív írásos felvételi? -tettem fel a kérdést.

-Gyere oda vezetlek. -felet barátságosan a lány.-Amúgy a nevem Leah. Benned kit tisztelhetek?

-Linette vagyok. -válaszoltam kicsit jobb kedvűen.- És te amúgy mit keresel itt?

-Jövőre én leszek a Gamma-kappa szövetség egyik legidősebb tagja, így a barátnőmmel, Bridgettel már javában készülünk az újoncok fogadására.

-És tudjátok már kik csatlakoznak idén hozzátok?

-Még nem, mivel még nem tudjuk kik jutottak be, butus.

-Igaz.

-De megérkeztünk. -álltunk meg egy terem előtt, amint beléptünk az épületbe. -Légy ügyes, én drukkolok neked.

-Köszönöm. -mondtam, majd mély levegőt vettem és benyitottam.

 A teremben még kevesen voltak. Mindenki szorongva ült a padban.

-Jó napot. -köszöntem a tanárnőnek, aki a katedra mellett állt.

-Szia. Foglalj helyet.

 A szemem végigfutott az egyre emelkedő padsorokon, ami kissé szédítő érzést keltett bennem. Biztosan akarom én ezt?

 Mikor leültem elgondolkodtam. Az ajtón nem volt semmiféle névsor kifüggesztve, ezek szerint biztosan nem kellett ide feliratkozni, csak jönni kellett, és megmutatni a tehetségünket, akár az ének meghallgatáson.

 Lassacskán a terem megtelt. Mindenki elcsendesedett, a tanárnő pedig egy nagy borítékból vette elő a tétellapokat, amiket kiosztott nekünk.

 Abban a pillanatban jöttem rá, hogy én nem is tudok írni, mikor megpillantottam a feladatot. Egy szerelmes szonettet kellet írni. A szonettről csak annyit tudtam, hogy tizennégy soros, egy sor tíz vagy tizenegy szótagos, és van két négy- és két két szótagos szakasza.

-Elnézést. -emeltem magasra a kezem.

-Igen?

-Kimehetek vécére? -tettem fel a kérdést, reménykedve, hogy kienged, és elfutok innen.

-Sajnálom, csak az egy óra leteltével mehet el innen.

-Rendben. -csüggedtem el.

 Mit volt mit tenni, kellett valamit írni a lapra, szégyenszemre nem adhatom be üresen. De hogy a csudába írjak egy szerelmes szonettet? Eddig az egyetlen vers szerű dolog, amit írtam, egy dalszöveg volt, de az sem vidám szerelmes, hanem keserű és haraggal teli.

 Hm. Talán, ha azt írom át egy kicsit szonett formába megfelel? Próbáljuk meg.

 Neki láttam hát. Próbáltam a dal sorait rövidíteni, vagy ahol kellett hosszabbítani, és rímeket meghagyni. Természetesen csak az első tizennégy szakasszal dolgoztam. Mikor a munka neheze megvolt, felosztottam négyes és kettes szakaszokra, piszkozatról átírtam a lapra, és adhattam is be.

 Még egyszer átolvastam, majd felemeltem a kezem.

-Tessék? -nézett rám a felügyelő tanár.

-Kész vagyok.

-Rendben, akkor add ide a lapot, és menj ki a teremből.

 Habozás nélkül vonultam a sorok között, majd adtam oda a lapot, és köszönés nélkül hagytam el a termet. Remélem értékelhető lesz a művem, és adnak egy esélyt.

 Ahogy kiértem, Eric zöld szemeivel találtam szembe magam. Arra se hagyott időt, hogy kiérjek az épületből, már nekem is ugrott, és kérdéseivel kezdett bombázni:

- Na? Mit énekeltél? Tetszett nekik? Szerinted felvesznek?

-Nyugi van. -toltam távolabb kicsit magamtól. -Végül nem jött össze az éneklés.

 Hatalmas rémület uralkodott el a társaságon. Mindenki ledermedt, és senki sem szólt egy szót sem.

-De, azért lehet, hogy mégis felvesznek. -törtem meg a csendet.

-Hogy mi?- csodálkozott Adam.

-Hát, még van arra esély, hogy felvegyenek a kreatív írói karra.

-Várj? Mi?- lépett mellém Oliver, kezét a vállamra helyezve. -Azt akarod mondani, hogy író akarsz lenni?

-Nem! Csak egy évet járok ezen a szakon, majd jövőre újra vizsgázom énekből, és még mindig jobb, a minnesotainál.

-Ahogy akarod. Amúgy hogy tudtál te levizsgázni kreatív írásból, mikor a gimiben is végig mi írtuk a fogalmazásaidat irodalomra?

 Elindultam. A furgon felé vettem az irányt, és útközben meséltem, hogy min is mentem keresztül addig, amíg ők a kapitányságon dekkoltak. Meséltem-meséltem, és be nem állt a szájam. Ahogy befejeztem a mesémet, és elindultunk, fáradtan dőltem az ablaknak, és kezdtem bámulni a semmibe.

 Lehet, hogy nem úgy jön össze, ahogy szeretném, de nem adom fel. Addig nem szabadulnak meg tőlem a kaliforniaiak, amíg nem tarthatom a Gramy- t a kezemben.

 Ahogy ezen elmélkedtem, belegondoltam, hogy milyen jó érzés lesz az egyetem vastag borítékának érkezése. Hogy miért vastag? Az amerikai tinik már mind tudják, hogy ha vastag leveled érkezik, bejutottál, mert mellékeltek egy katalógust is az egyetemről a felvételilap mellé, de ha vékony borítékot kapsz, megszívtad. Végig ezen elmélkedtem, de közben nem ment ki a fejemből az sem, hogy még vissza kell vigyem a kisfiúnak a deszkát. A segítsége nélkül jelenleg egy stoptáblának dőlve rinyálnék a kimerültségtől az egyik sarkon.

*tam= a dobfelszerelés része; kétfajta tam létezik egy dobfelszerelésen belül: álló-, és felső tamok.